E művével Szinyei eltávolodott a plein-air vonalától. A közvetlen természet-megfigyelésen alapuló mezei virágok és fűszálak pontosan, rajzosan különülnek el egymástól, nem fogja őket egybe a plein-air atmoszférateremtő, egységes látásmódja. Az aktot műteremben, közelről nézve festette, s hiába fektette zöld matracra a reflexek miatt, épp a befejezéskor, amikor a leginkább szüksége lett volna modellre, nélkülöznie kellett. A tájat emlékezetből festette – néhány részlete, mint a vadrózsabokor, vagy a zöld gabona, a Majálisnak is kedvelt eleme volt. Különösen szépen sikerült a távolban kéklő dombok, a középtéri jobb oldali rozstábla s a hatalmas égbolt kapcsolódásainak visszaadása.